Kínai negyed, híd, vidámpark
A zárónap minden eddiginél mozgalmasabbnak ígérkezett – és még ennél is sikeresebbnek bizonyult. Először a kínai és az olasz negyedet vettem célba. Értelemszerűen nem akartam néhány lampionnal és kínai írásjellel letudni a fényképezést, ezért – a Central Parkhoz hasonlóan – kutatni kezdtem témák után. Megfigyeltem, merre csoportosulnak és mit csinálnak a helyiek. Így keveredtem el egy sportpályára, ahol sok középkorú és idősebb ember tornázott – külön-külön, mindenki a maga ritmusában és stílusában. Kimért, begyakorolt mozdulataik látványa lekötött és kikapcsolt. A szomszédban izgatott férfiak valami táblajátékba feledkeztek bele. A környező, még üres asztalokon is kikészített játékkellékek várakoztak. Az olaszok (szándékaik szerint) Nápolyt idéző pálmafái és a távol-keletiek sürgő-forgó zöldséges, halas és vegyesboltjai mentén jutottam el a Manhattan hídhoz. Eredetileg éppen csak néhány lépést tettem volna meg rajta, hogy rálássak a Brooklyn Bridge-re, de a graffitis házfalak, a fenséges hídszerkezet, a belváros izgalmasan feltáruló képe magával ragadott.
Jó döntés volt. A hidat, melynek közepén több szintű autó és vasútforgalom hömpölygött szakadatlanul, szemlátomást minden gyalogos, helyi és turista, messze elkerülte, holott páratlan panorámát kínált. A Brooklyn híd ellenben – mint mindig – tömve volt turistákkal. Itt a gyalogosforgalom a híd közepén zajlik, ezért a hídszerkezet meglehetősen, a környezet csak mérsékelten fotogén. Némi brooklyni kavargás után rátaláltam a megfelelő metrójáratra, és nagy kedvencem, a kies Coney Island felé vettem az irányt. Gondosan csomagolt ebédemet (kis szendvicset, mandarint, némi kekszet és vizet) a szerelvényen csipegettem fel. Dagadtam a világutazói öntudattól. A tengerpart ismét beszippantott. Szélfútta néptelensége csodálatosan egybecsengett az 1910–1920-as évek avittas atmoszférájával. A száguldó felhők izgalmas fényviszonyokat teremtettek. Minden tekintetben méltó lezárása volt ennek a termékeny útnak.
