A fenti kép legalább négy rétegben izgalmas a számomra.

Mozgás. A mozgásábrázolás mostanában különös izgalomban tart. Ebben szerepe lehet annak, hogy a mozgásban lévő kompozíció nem csupán ábrázol, hanem: mesél – maga is kavarog, mozog, mozgásra késztet. Tovább megyek: amikor egy jól komponált "állókép" igazán hatásos, akkor is a mozgás, a figyelem irányítása, a befogadó megmozdítása révén ér célba. Úgy tűnik, a mozgás megkerülhetetlen.

Valóság. Ez átvezet bennünket a realitás dilemmáihoz. Egyfelől kétségtelen, hogy a fotón az Erzsébet-híd látható – tényleges objektum valós helyzetben. Másfelől éppen ilyen cáfolhatatlan, hogy bár sokan voltunk a helyszínen, egyikünk sem láthatta, érzékelhette a hidat ilyen sivárnak és kihaltnak. A kép érdekessége ebből a kettősségből fakad: olyan valós perspektívát nyújt, amelyet mindegyikünk ettől eltérően érzékelt. Akkor tehát a kép – dacára, hogy látszólag dokumentálás útján jött létre – merő trükk és ámítás?

Egyedül a tömegben – a pőre perspektíva. Képzeljük el, hogy egy népszerű látványosság forgatagában vagyunk, amerre csak nézünk, mindenütt izgő-mozgó turisták vesznek körül. Nyomasztó jelenlétük eláraszt bennünket. Mit nem adnánk azért, ha élvezhetnénk a fenséges látványt a maga valódi pompájában, ha csak egy pillanatra is! Egy képért, amely a nevezetességet teljességében, a zavaró és múlékony sallangoktól mentesen ábrázolja! (A sarki képeslapárus erre vonatkozóan készségesen szolgál konkrét ajánlattal.) Egy ilyen kép nemhogy kevésbé lenne valóságos, mint amit szorult helyzetünkben elkattinthatunk, hanem maga lenne a valóság megragadása. Mindez tehát a körülményeken, az egyéni törekvéseken és szándékokon, a személyes megközelítésen, a perspektíván múlik.

Időszemlélet. És ha már perspektíva: emberként a hozzánk szerkezetileg, de főképp működésileg közelebb álló szervezeteket tüntetjük ki figyelmünkkel. Önmagunktól távolodva érdeklődésünk megcsappan, és a kevésbé szerencsés organizmusok szinte a tárgyi lét perifériájára kerülnek. Ilyen mostohán bánunk például a növényekkel. A magasabb rendű állatok, különösen ha környezetünkben élnek, mára kivívtak némi figyelmet és együttérzést legalább az emberiség haladóbb szellemű részéből – a növényekre azonban szinte tárgyakként tekintünk, igaz, megújulásra képes tárgyakként. Ez nem rendszertani sajátosságokon, hanem pusztán a velünk való hasonlóságon alapul. Holott a növények is élnek, s ha terveik nem is, szándékaik vannak. Attenborough felgyorsított felvételeiből kiderül, hogy a mozdulatlannak tetsző erdőben valójában öldöklő és elszánt küzdelem folyik a természeti erőforrásokért, és az ebben részt vevő növények a téttel arányos aktivitással és leleményességgel szállnak harcba. Rendes körülmények között azért maradunk ki ebből az élményből, mert nem emberi léptékben zajlik. Egy másik perspektíva, másik időszemlélet: hozzánk ők túl lassúak és körülményesek, mi hozzájuk túl mozgékonyak és múlékonyak vagyunk. Nincs kézenfekvő illeszkedés.

A híd képéhez visszakanyarodva: semmi meglepőt nem találunk abban, ha egy (túl) gyorsan haladó objektum vagy alak elmosódik egy fényképünkön. Újra kattintunk, újra egy szempillantás alatt, remélve, hogy nem jön közbe megint valami. Nos, az extra hosszú expozíciók kivezetnek bennünket megszokott világunkból. Ebben az új, kísérteties világban egy szemvillanás 65000-szer hosszabb, mint a mienkben, megszokott izgága környezetünk pedig – ha nem vigyázunk, mi magunk is – maszatként mosódik el. Valahogy így tekintenek ránk a Gellért hegy fái is. Elgondolkodtató.